Életünk során szellemi fejlődésünket két dolog határozza meg, az egónk és a személyiségünk. Mindannyiunknak van én tudata (egója) és saját személyisége. Az egónk védelmi szerepet tölt be életünkben, szükségtelen félre dobni csak azért, mert eddig negatív képzeteket társítottunk hozzá. Egónk egyszerűen csak a változatlanságot kívánja fenntartani az életünkben. Kényszeresen ragaszkodik mindenhez, ami földi, ami fogható, ami gazdagítja erejét az elménken keresztül, sokszor el is hiteti, hogy tágítja tudatunkat. Elménk irányításán keresztül pedig mindent megtesz, hogy megőrizze az állandóságot és elkerülje a változást. Egónk azonban a saját részünk, emberminőségi alkotóelemünk. Ugyan kizárólag itt a földi életünkben, de ebben szerves részt vállal, gondolkodásra, döntéshelyzetekben való mérlegelésre, szellemi éberségre késztet, földi fejlődésünket szolgálja.
Szellemi (spirituális) fejlődésünk viszont – egónktól mentes állapotban – a saját személyiségfejlődésünkön keresztül valósul meg. Amikor ráállunk arra, hogy változzunk, első lépésként szükségünk van rá, hogy felismerjük, kik vagyunk valójában és milyen a személyiségünk. Ennek egyetlen módja az önismeret. Személyiségünk sok alkotóelemből áll. Ezen elemek egy részét ismerjük, de nagyobb hányadát a tudatalattink őrzi.
Amikor figyelmes állapotban éljük az életünket, akkor képesek vagyunk érzékelni a tudatalatti személyiségjegyeinket úgy, hogy éber a jelenlétünk és megfigyeljük, hogyan reagáljuk le a felénk érkező dolgokat – az azonnali, zsigeri reakciókat vizsgáljuk. (Zsigeri, mert belső, mert őszinte, mert ott és akkor igaz – saját magunkra nézve.) Minden reakciónkhoz érzés társul. Életünkben hozott döntéseinkkel és az élethelyzetekben adott válaszreakcióinkkal kapcsolatban nem kell feltétlenül tökéletes pszichológiai anamnézist felállítanunk, elegendő az adott eseményhez társított érzésünket megfigyelni. A felismerés folyamata a hangsúlyos, a felismeréshez pedig az érzékelés vezet. Az érzéssel könnyebb dolgoznunk, mint pszichoanalitikát folytatni.
Reakcióinkat vegyük górcső alá. Különítsük el az egónk adta feleleteket, aztán döntsük el, hogy az aktuális helyzetben érkező ingerre adott válaszunkkal meg vagyunk-e elégedve. Szellemi fejlődésünk szempontjából az elégedettség érzését a tiszta tudat által közvetített igazság és őszinte szívünkben érzett helyes cselekedet adja. Amennyiben így teszünk, valószínűleg fel sem merül az elégedettség kérdése. Viszont, ha vizsgálat alá helyeztük reakcióinkat, az azért történt, mert a szívünk szerető sejtjei harsogják, hogy lelkünk számára helytelen dolog történt. Ezen a ponton lehetőség nyílik a következőkre: Adódott egy élethelyzet, reagáltunk rá. Megérezzük, hogy válaszadásunk lehetett volna magasabb minőségű is. Viselkedésünk alacsonyabb színvonalát felismerjük, amellyel tudat szintre emelünk egy személyiség vonásunkat. Összevetjük a szívünkben érzett helyességgel és legtisztább tudásunkkal, majd döntést hozunk arról, hogy mit akarunk képviselni a jövőben és e döntésünknek megfelelően viszonyulunk saját életünkhöz, majd mindenki felé és mindenhez.
