Tamás 45 évesen a pszichológusnál ül.
5 éve van mit rendeznie a párkapcsolatában. Felesége – nehezen viselhető – nógatására szánta rá magát.
A szék, a bútorok elrendezése és az ár pont annyira kényelmetlen, hogy mindkettőjük számára kényelmes legyen.
Okoskodónak tűnő kérdések és csikorgó válaszok sora követi egymást, míg végül megérkeznek a lényeghez: miért bántják egymást és mi okozza a párkapcsolati függést, ragaszkodást?
Tamás a gyerekkoráról mesél. A bántalmazó apjáról, aki – a minimális gondolkodási időt is nélkülözve – folyton ráförmedt, mint sörikéjét féltő alkoholista az üres poharat elvinni készülő pultosra.
Otthon – lakóhelyükön – apjától akkor kapott elismerést, mikor a tanév vége előtt már egy hónappal el tudta mondani, hova megy dolgozni a nyáron.
Anyja soha nem védte meg. Pedig hallotta a konyhából, ahogy a férje szidja, néha megveri a gyereket. Szótlanul hallgatta, tűrte – és közben gyötrődött. Nem védte meg a fiát. Sem testileg, sem lelkileg. „Kemény gyerek ez, had edződjön.
Nekem is szar volt otthon, mégis felnőttem… Apja meg majd megnyugszik.“
Szülei tűzhányóként fröcsögő indulatait a válás zárta. Terméketlenné téve Tamás lába alatt a talajt (rossz mintával nehezebb jó párkapcsolatot működtetni).
Az idő lejár, Tamás hazamegy. Semmi sem változott. Tekeri tovább a mókuskereket. A mindennapokat.
Párkapcsolata továbbra is hullámzó. Többször a gödör aljáról kaparják össze magukat. Gyermekükkel sokszor türelmetlenek. A gyerek felé több az elégedetlen sóhajtozás, mint a kerti fűszálak száma.
És kezd elpattanni a húr. Mindegyiküknél.
Már nem figyelnek egymásra. Már nem látják egymást, csak nézik.
Csakhogy ez nem TV. Ugyan itt is folyamatosan vált a kép, csak a kikapcsoláshoz több kell, mint a piros gomb.
Elérkezik a nap: Tamás pofon vágja a fiát. Dühből, indulatosan.
Felesége a konyhában tehetetlenül, passzívan keveri tovább a levest. Nem védi meg a gyermekét. Lelkiismeret-furdalás gyötri, de nem tesz semmit.
Tamás megtörik. Magukkal ragadják saját démonai, hínárként húzzák a zavaros mélybe. Nincs menekvés.
Az egyetlen kiút: felelősséget vállalni önmaga működéséért.
És megérkezik a felismerés: „Pont olyan vagyok, mint az apám. Ismétlem ugyanazt. Utálom magamat ezért, utálom apámat is. A feleségem, meg olyan, mint az anyám. Elegem van belőle is. Csalódtam benne.“
Valójában Tamásnak magából van elege. Belefáradt önmaga működésébe.
Feleségét azért választotta, mert közös traumalenyomataik voltak. Vonzás törvényeként cuppantak össze, abban a tévhitben, hogy összeillenek.
A traumatizáltságban valóban összeillenek és vonzzák egymást, mint a mágnes, agyatlan függőséget okozva.
Hol a kiút? Beledöglök ebbe a mókuskerékbe! – kiáltja Tamás lelke és a kérdés napokig visszhangként pattog a feje körül.
Diagnózis: Depresszió
vagy
Logikus Egészség kép: A kérdésre “Hol a kiút?“ a távoli éterből érkezik a válasz:
„A cselekvő aktivitásban”
Életindulásunktól a jelen pillanatig végig kell kutatnunk életünk döntő mozzanatait, hogy tanulságait lepárolhassuk. Érzelmi intelligenciánk magas fokán.
Ez a hőfok nyújt segítséget ahhoz, hogy méltó választ adjunk a „hogyan tovább“ kérdésre. Eddigi működési akadályainkat így semlegesíthetjük.
A szabad gondolkodásban.
Szabadok pedig akkor vagyunk, amikor abbahagytuk a destruktív családi- és egyéb minták szerinti viselkedést. „Apuci kicsi fia, anyuci kicsi lánya… megfelelésből…“ programok karaktermaszkba zárnak. Fogságban tartják szellemi önvalónkat.
Létfontosságú, hogy új gondolkodásmóddal („Miért nem“ helyett „hogyan igen“) és azt lekövető cselekvéssel kondicionáljuk magunkat. Azaz rá kell állni a mindennapokban.
Szükséges és törvényszerű a legmagasabb minőségű érzelmi válasz. Minden helyzetben. Ezek a válaszok csakis sajátjaid lehetnek. Mert így válsz méltóvá önmagadhoz. Az élethez.
Ez adja meg a problémák mókuskerekéből való kiszállás lehetőségét!
kép: pixabay.com
